A Nomen Est Omen csapat ebben a fordulóban Harmat Gabriellával készített interjút, akinek egy jogi egyetemi önkéntes program működésében elévülhetetlen szerepe volt. A program keretei belül én is végeztem önkéntes tevékenységet az Életminőség Fejlesztő és Szolgáltatások Intézményében. A fogyatékos gyermekek világáról, és a hozzájuk való alkalmazkodásról szeretnék értekezni egy rövid cikkben.

Amikor jelentkeztem erre a szemináriumra, már tudtam, mire számítsak, és tudtam, hogy emberekkel kell foglalkoznom. Amikor azonban megtudtam, hogy fogyatékos gyerekeknél fogom mindezt megtenni, kicsit megijedtem. Sőt, nem is kicsit. Hiszen az oktatási tevékenységben már van rutinom, ahogy a gyerekek kezelésében is, de ők teljesen mások, az eddigi módszereim nem fognak működni. Sőt, egyáltalán milyenek is ők? Mire számítsak? Fogalmam sem volt róla, ekkor szembesültem azzal, hogy egy olyan társadalmi fogok most közeli kapcsolatba kerülni, akiknek a létezéséről ez előtt jóformán tudomást sem vettem. Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen ilyen személy egyébként, ez a társadalomnak legalább a 90%-ra igaz. Amióta ezen önkéntes tevékenységem végzem, rengeteg olyan programon, rendezvényen vettem részt aminek a fogyatékosság áll a középpontjában, és sajnos az a tapasztalatom, hogy az érintettek és azok hozzátartozóin kívül viszonylag kevés számú ember vett ezeken részt. Sajnálatosnak tartom mindezt, mert így olyan csoport kerül kvázi a társadalmon kívülre, akik nem tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek.

No, de térjünk vissza magára az önkéntes munkára. Számomra is meglepő volt, hogy fél év alatt teljes pálfordulat volt nálam, kezdetben bizonytalannak, tanácstalannak, sőt, félénknek éreztem magam, nem tudtam, hogy mivel tudok segíteni, és mi az, amivel inkább hátráltatom a munkát, így gyakran úgy éreztem, jobb kimaradni a feladatokból. Hanem az idők során minden megváltozott. Kezdve azzal, hogy 1-2 fiatalabb, bátrabb gyerek szemlátomást kereste a társaságom, valószínűleg újdonságként érte őket a jelenlétem, az ottani nevelők pedig speciálisan azokra a gyerekekre vonatkozóan láttak el tanácsokkal. Majd csoportos tevékenységeken keresztül más, zárkózottabb gyerekekkel is kapcsolatban kerültek és az ő gátjaik is lassan feloldódtak, miközben az enyéim is. Fél év múlva már szinte vártam mindig a hetet, amikor odamehetek.

Mi lehet a kulcs, hogy egy ilyen nehéz önkéntes munkát eredményesen tudjunk teljesíteni. A legfontosabb talán az elfogadás, a megértés. Ezeknek a gyerekeknek a sorsa sajnálatos, de a sajnálattal mégsem tudunk nekik segíteni. Nekik is megvan a saját egyéni fejlődési ütemük, tempójuk, aminek megfelelően kell őket nevelni és segíteni nekik azt, amiben lehet. Közben meg kell ismerni őket és hagyni, hogy ők is megismerjenek minket. Minden ember, minden tapasztalat, minden impulzus számukra egy kapcsolat a külvilággal és minden ilyen hozzátesz valamit a fejlődésükhöz. A legtöbbet azzal tud az ember segíteni, ha önmagát adja. Aki meg akarja váltani a világot, annak biztosan nem fog segíteni, aki csak a kereteken belül próbál segíteni, az viszont lehetséges, hogy nem várt eredményeket fog elérni. Azoknak az érzékenyebb személyeknek, akikben több sajnálatot keltenek ezek a gyerekek, nehezebben bírják elfogadni, hogy ők ilyenek, egy módszer lehet, hogy nem akarnak mindent tudni a gyerekekről, hanem, mondjuk életkoruk ismerete nélkül foglalkozik velük, mintha 2-3 gyermekekkel kellene törődnie. Máris sokkal egyszerűbb lesz, könnyebben elvonatkoztathat attól, hogy voltaképpen fogyatékos gyerekekkel foglalkozik.

Egy ilyen tevékenységnek számos haszna van a jövőben nézve. Őszintén remélem, hogy senki nem kerül olyan helyzetbe, hogy értelmi fogyatékos gyermeke születik, így közvetlenül nem

kell hasznosítani az ott szerzett ismeretek. Viszont a feladatos egy jelentős része olyan, amire egy újszülött gyereknél, csecsemőnél is szükség lehet (öltöztetés, etetés, tisztába tétel, nevelés), ezért, mint leendő szülők is számos hasznos tapasztalatot szeretnek. Ezen túlmenően az ember megértése, tolerancia, probléma megoldó képessége is sokat tud fejlődni ez ilyen munkakör során, valamint számos negatív sztereotípia, ami a fogyatékosokkal kapcsolatban kering a világban, megdől. Már csak ezek miatt is érdemes ezzel a társadalmi réteggel is felvenni a kapcsolatot.

Szóval mindenkit bátorítok, keresse meg a környékén lévő fogyatékosok gondozásával foglalkozó intézményeket és vállaljon önkéntes tevékenységet (az 50 órás közösségi szolgálat keretein belül ezt is el lehet fogadtatni). Különösen kérem erre férfi társaimat! Bár tipikusan női foglalkozásnak tartják sokan a gondozási munkákat, valójában viszont a gyerekek megfelelő fejlődésükhöz elengedhetetlenül fontos, hogy férfiak is legyenek velük, mintegy másfajta példát nyújtva nekik ezáltal. Hiszen ahogy egy családban is fontos, hogy megfelelő női és férfi példa ott legyen a gyermek előtt, úgy a nevelőtevékenységek során is ez egy fontos szempont. Ehhez képest a dolgozók között a női alkalmazottak jelentős mértékben felülreprezentáltak, így minden egyes fiú önkéntes egy komoly hiánypótló szerepet tölt be.

Szóval Uraim (és persze Hölgyeim), remélem sikerült néhány embert közületek meggyőzni, hogy vállaljon önkéntes munkát ebben a nem túl ismert, de megismerésre érdemes közegben.

Szabó András, a Nomen Est Omen csapat mentora.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.